A történet március harmincadikán kezdődik, amikorra  is a vírusra való hivatkozással minden partnercég, akiket értékes tanácsaimmal láttam el,  felmondta, elhalasztotta, befagyasztotta a szerződéseimet. Jobbnak láttam, hogy Katás vállalkozásomat sok hasonló sorsra jutott honfitársammal egyetemben parkolópályára helyezzem. Jogilag ez szüneteltetést jelent, amivel semmi gond nem volt,  tíz perc alatt online elintéztem az egész ügyet. Naivan arra gondoltam, hogy ezzel a lendülettel az álláskeresési járulékot is elintézem. Mégiscsak a 21. században élünk, Európában, gondoltam ismétlem, naivan, és bíztatóan csengtek a fülemben Miniszterelnök úr szavai, amelyek arról biztosítottak, hogy egyetlen magyar sem marad egyedül (gondolom, a bajban), tehát én sem.

A személyes ügyfélszolgálatot rendkívül helyesen beszüntették a 8. kerületi Kisfaludy utcai Kormányhivatal Foglalkoztatási Osztályán, ezért először emailben érdeklődtem, mi a teendő. Kaptam is még aznap választ, amellyel nyolc kitöltendő csatolmányt is küldtek, és kértek, hogy kitöltve, aláírva vagy scannelt formában e-papíron vagy sima postai levélben küldjem ezeket vissza. Ezt azért írom le, mert a történetem során jelentősége lesz. Én, még mindig pozitív gondolatoktól fűtve, szeretett hazám gondoskodásában bízva, már másnap, április 2-n,  mindent beadtam e-papíron.  Innentől az események drámai fordulatot vettek, ugyanis három hétig nem történt semmi. Április utolsó hetében az a gondolat kezdett motoszkálni a fejemben, hogy mi van, ha esetleg az ügyintézők a Kisfaludy utcában nem annyira digitálisan képzettek, és esetleg rá sem néznek az e-papíron érkező beadványokra. Ezért ajánlott levélben feladtam az egész paksamétát a nyolc kinyomtatott és aláírt csatolmánnyal, és egy könyörgő hangú levéllel, hátha megszánnak a hivatalnál. Így tehát mind az  elektronikus, mind pedig a tradicionális postai eljárást igénybe vettem. Pár napra rá érkezett is egy email, amelyben felhívták a figyelmemet, hogy nem küldtem el scannelve az igazolványaimat, a lakcímkártyámat és az iskolai bizonyítványaimat.  Ez napra egy hónap múlva érkezett ahhoz képest, hogy beadtam az elsőre kapott mindenféle dokumentumokat. Eszembe sem jutott  vitatkozni vagy megkérdezni, miért nem lehetett ezt az első körben már bekérni tőlem, hanem még aznap bescanneltem mindent, és el emaileztem az ügyintézőnek. Pár hétig a remény éltetett. Nincs is szebb a reménynél, olyankor még az ég is kékebb, ahogy a dal mondja. De csak múltak a hetek, és mint csalódott szerelmes,  lassan elvesztettem a hitem a Kisfaludy utcai Kormányhivatal Foglalkoztatási Osztályában. Restellem bevallani, de eddigre Miniszterelnök úr szavai is csak üres lózungnak tűntek, igenis egyedül éreztem magam.  Május végén egy hivatalos panaszos levelet is írtam és küldtem ajánlott levélben a Hivatal vezetőjének, ebben felidéztem Miniszterelnök úr ígéretét az egyedüllétről.

Tudni kell, hogy azon szerencsések közé tartozom, akiknek a férje nem vesztette el az állását, a gyermekei már felnőttek és külön háztartásban élnek,  és nincs semmiféle hitele vagy olyan pénzügyi teher rajta, ami miatt az éhhalál fenyegetné.  Nálunk maradt egy kereső, de elgondolkodtam azokon a szerencsétlen honfitársaimon, akik egykeresős modellben léteznek, esetleg gyerekeket nevelnek, netalán gondatlanul hiteleket vettek fel egy jobb élet reményében. Ők hogyan élik túl ezeket a hónapokat, amíg gyakorlatilag semmi nem történik? Pár nappal a panaszlevél elküldése után ismét kaptam egy emailt ezúttal egy másik ügyintéző hölgytől, aki türelemre intett. Azt írta, 3000 regisztrációt kell feldolgozzanak, és ez lassan megy. Egyrészt 3000 regisztrációs kérelem tényleg soknak tűnik, de azt gondolom, hogy ha a Kormányhivatal vezetője jó  vezető lenne, akkor az emberi erőforrásokat úgy mozgatnák, hogy ne legyenek ilyen drámaian elhúzódó ügyek. A mai napig, (május 31) még semmiféle előrelépés nem történt az április 2-n beadott regisztrációs igényemmel. Pénzt természetesen nem kaptam egy forintot sem, de még papírokat sem, amelyek új reményt ébreszthetnének bennem. Mivel férjem meglapogatta a vállam és a "majd eltartalak, bébi", felkiáltással zárta az itthoni lamentálásomat, elvetettem az ülősztrájk szervezésének gondolatát, bár napokig dédelgettem a tervet a fejemben. Láttam magam, ahogy kis uzsonnás csomagommal üldögélek a Kisfaludy utca 11 előtt, és néha meglobogtatom a nyolc csatolmányt, a két diplomám fénymásolatát és a Kata szüneteltetését igazoló dokumentumokat. 

Kedves sorstársaim, úgy látszik, egyedül maradtunk.