Régóta szenvedek arthrózisban, és ez időről időre olyan tüneteket produkál, hogy muszáj orvosi segítségért folyamodnom. A muszáj nem túlzás, mert az ember a mai magyar egészségügy ismeretében addig halogatja a segítségkérést, ameddig csak lehet. 

Az történt, hogy a Kapás utcába kaptam időpontot még februárban, be is jutottam az időpontomra, körülbelül három órával később, mint amikorra az időpont szólt. Sebaj, idős a doktornő, nyugodjunk bele, bár hozzáteszem, hogy a rendelőben nyomorgó betegek már akkor, a pandémia kitörése előtt is rossz érzéseket keltettek az emberben, ha visszaemlékszünk, az influenzajárvány is tombolt éppen, és  a várakozók közül többen a zsebkendőjükbe temetkeztek. 

Akárhogy is, a vírushelyzet  néhány hónapra elsodorta  a reumatológiai szakrendelést, nem mentem, nem is próbálkoztam.  Nyár elején azonban  a közlemények szerint minden szakrendelés visszaállt a normál működésre, tehát úgy gondoltam, felveszem a fonalat, és visszatérek a jó öreg Kapás utcába. Nem húzom a történetet: a Kapás utca meghalt. Telefont nem veszik fel. Emailre nem válaszolnak. Az utcán reggelente kígyózó sorok, és kérdésre az őr bíztatóan közli, hogy időpontot nem adnak. Gondoltam, ez a csata elveszett, de mivel a fájdalmaim olyan szintűvé váltak, hogy valamit tennem kellett, a háziorvosom ezúttal az ORFI-ba adott beutalót. 

Bizonyára sejtitek a csattanót, és igen, úgy tűnik, az ORFI is elhalálozott. Egyetlen telefonszám van, amely, ha megcsöngetjük kedvesen csilingel is a túloldalon, de bizony, nincs ott senki, aki felvenné. Vagy ha van is, nem veszi fel. Egyszóval oda sem tudok bejutni.

Értem én, hogy ha vírushelyzet van, akkor ne fájjanak az izületeim, de jelenleg abszolút nincs vírushelyzet, a rendeléseknek elméletileg rendesen működniük kellene, be kellene engedjenek és el kellene látniuk. 
Ennek ellenére bátran állíthatom, hogy két hónapnyi küzdelem után sem sikerült bejutni sem a Kapás utcába, sem az ORFI-ba. 

Előre magyar egészségügy, innen szép nyerni, bár ezt valószínűleg én már nem élem meg. 

Kevés dolgot tudunk biztosan a koronavírusról, de azt igen, hogy a legnagyobb veszélyt az idősebb, nyugdíjas generációnak jelenti. Én a magam részéről  okos és pragmatikus megoldásnak tartom, hogy különböző időpontokat jelöltek ki az élelmiszerboltokban a fiatalabbaknak és a hatvanöt éven felülieknek. Kérdéses, mennyi ideig kell még ezt fenntartani, de nem erről akarok ma írni. Egy olyan kérdés foglalkoztat, ami úgy tűnik nem nagyon jutott még eszébe senkinek, legkevésbé az élelmiszerláncok vezetőinek. 

Az én anyám nyolcvan éves, és abban a szerencsés helyzetben van, hogy helyette én rendeltem neki házhoz az élelmiszert. Idősáv ide - idősáv oda, nem engedtem lemenni a boltba. Szerencsés azért is, mert megengedhettük magunknak a borsos kiszállítási díjakat.  Egy mini felmérés keretében körbe-kérdeztem az ismerőseimet, és elég sokan voltak, akik hasonlóképp jártak el: vagy maguk vásároltak be a (nagy)szülőknek vagy neten megrendelték nekik az élelmiszert és a legfontosabb háztartási termékeket. Igen ám, de mi van azokkal a nyugdíjasokkal, akik gyermektelenek, gyermekeik külföldön laknak, és/vagy nem engedhetik meg maguknak a kiszállítási költséget?

Ami megdöbbentett a netes vásárlásnál, az nem is a több hetes előrendelési, várakozási idő volt, de még csak nem is általában a házhozszállítás díjai, hanem az, hogy egyetlen egy élelmiszerláncnak sem jutott az eszébe, hogy ingyenes szállítást ajánljon fel a hatvanöt éven felülieknek, akik, még egyszer mondom, köztudottan a legjobban kitettek a vírusnak. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg nyugdíjas volt, aki inkább lemerészkedett a boltba, mint hogy kifizessen plusz ezer- ezerötszáz forintot a szállításért.  Már hallom is a zúgolódást, hogy a magyar lakosság ismeretében biztos, az egész család a nagyi nevében vásárolt volna, de őszintén, biztos ki lehetett volna szűrni ezeket a próbálkozásokat mondjuk azzal, hogy erre csak havonta egyszer vagy kétszer, és bizonyos összeghatárig jogosultak a nyugdíjasok. 

Azért is csodálkozom, hogy egyetlen nagy élelmiszerláncnak sem jutott eszébe egy efféle akció, mert különben ezek a cégek sok milliókat költenek CSR - azaz társadalmi felelősségvállalás - programokra. Nem lett volna esetleg értelme ebbe feccolni, és egyben lebegtetni a zászlót, hogy mennyire nyugdíjas-barát hely vagyunk? Valószínűleg ez annyira evidens és egyszerű felajánlás lett volna, aminek még ráadásul napi haszna is van, esetleg életeket véd meg, hogy ha eszébe is jutott egy-egy elmésebb vezetőnek, gyorsan lesöpörték az asztalról, mint megvalósíthatatlan, túl drága ötletet. Mindenesetre, ezúton most közkinccsé teszem, reméljük, nem lesz rá szükség soha többé.