Régóta szenvedek arthrózisban, és ez időről időre olyan tüneteket produkál, hogy muszáj orvosi segítségért folyamodnom. A muszáj nem túlzás, mert az ember a mai magyar egészségügy ismeretében addig halogatja a segítségkérést, ameddig csak lehet. 

Az történt, hogy a Kapás utcába kaptam időpontot még februárban, be is jutottam az időpontomra, körülbelül három órával később, mint amikorra az időpont szólt. Sebaj, idős a doktornő, nyugodjunk bele, bár hozzáteszem, hogy a rendelőben nyomorgó betegek már akkor, a pandémia kitörése előtt is rossz érzéseket keltettek az emberben, ha visszaemlékszünk, az influenzajárvány is tombolt éppen, és  a várakozók közül többen a zsebkendőjükbe temetkeztek. 

Akárhogy is, a vírushelyzet  néhány hónapra elsodorta  a reumatológiai szakrendelést, nem mentem, nem is próbálkoztam.  Nyár elején azonban  a közlemények szerint minden szakrendelés visszaállt a normál működésre, tehát úgy gondoltam, felveszem a fonalat, és visszatérek a jó öreg Kapás utcába. Nem húzom a történetet: a Kapás utca meghalt. Telefont nem veszik fel. Emailre nem válaszolnak. Az utcán reggelente kígyózó sorok, és kérdésre az őr bíztatóan közli, hogy időpontot nem adnak. Gondoltam, ez a csata elveszett, de mivel a fájdalmaim olyan szintűvé váltak, hogy valamit tennem kellett, a háziorvosom ezúttal az ORFI-ba adott beutalót. 

Bizonyára sejtitek a csattanót, és igen, úgy tűnik, az ORFI is elhalálozott. Egyetlen telefonszám van, amely, ha megcsöngetjük kedvesen csilingel is a túloldalon, de bizony, nincs ott senki, aki felvenné. Vagy ha van is, nem veszi fel. Egyszóval oda sem tudok bejutni.

Értem én, hogy ha vírushelyzet van, akkor ne fájjanak az izületeim, de jelenleg abszolút nincs vírushelyzet, a rendeléseknek elméletileg rendesen működniük kellene, be kellene engedjenek és el kellene látniuk. 
Ennek ellenére bátran állíthatom, hogy két hónapnyi küzdelem után sem sikerült bejutni sem a Kapás utcába, sem az ORFI-ba. 

Előre magyar egészségügy, innen szép nyerni, bár ezt valószínűleg én már nem élem meg.